DDr. Zakar F. Polikárp ny. apát úr temetéséről

2012.10.02

Mindezt mindenki jól ismeri.

Mindezen dolgok között azonban, Polikárp Apát Úr olyan ember is volt, akit nem volt egyszerű megérteni. Életének drámai története, rendkívüli intelligenciája, a mód, ahogyan a problémákkal szembenézett, ahogyan a kapcsolatait kezelte és felelősségét megélte, gyakran egyfajta paradox érzést kelt bennünk. Tény, hogy a Renden belül, a közösségében és a kongregációjában Zakar Polikárp Apát Úr mindig olyan volt, mintha csak barátai vagy ellenségei lehetnének. Mindez azt jelenti, hogy senki felé sem volt közömbös. Sőt mi több: még ugyanazon konkrét személlyel való kapcsolatában is képes volt egyik végletből a másikba esni. Jómagam is megéltem vele a mély barátság pillanatait, mint amikor eljött, hogy áldását adja apáti szolgálatomra, és megéltem vele a fájó ellentét pillanatait is, mint mikor szembesítenem kellett azzal a ténnyel, hogy a közösségének új apátra van szüksége. Sokan mások is tapasztalhattak hasonlót.

Attól a pillanattól kezdve, hogy eljutott hozzám halálának híre, újra csak ez a paradox érzés járt át, amelyben mégis a szeretet az erősebb, melyet a végső elszakadás döntő pillanata egy olyan személy felé éreztet meg velünk, aki sohasem volt közömbös az életünkben, még ha ez abban is megnyilvánult, hogy szenvedést is okoztunk egymásnak.

Halála újra szembesít ennek a nagy személyiségnek paradox titkával. Ki volt Polikárp Apát Úr? Valójában ki is volt ez az ember, ez a szerzetes és atya?

A tegnapi, vasárnapi evangélium, Márk 9,30–37, éppen ezekben a kérdéseimben talált rám, és mintha Isten Igéje maga jött volna segítségemre, hogy válaszoljon. Ebben az evangéliumi részben Jézus előre megmondja Szenvedését, Halálát és Feltámadását. Tanítványai azonban azon vitatkoznak, hogy ki közöttük a nagyobb. Jézus akkor azt mondja: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenkinek a szolgája.” Majd a középre állít egy gyermeket és rámutat, mint annak az életnek a példaképére, amelyet be kell fogadnunk, és amelyet követnünk kell, ahhoz, hogy Jézushoz hasonlítsunk.

Azt hiszem, hogy Polikárp Apát Úr éppen ennek az Evangéliumnak paradox feszültségében élt. Abban a feszültségben, hogy egyszerre nagyobb akart lenni, mint a többiek – mindezt elősegítették adottságai és talentumai, amelyek valóban előre vitték az érvényesülés útján – és, hogy közben újra és újra előbukkant benne a gyermek, aki sebzett és szeretetre szomjas, és így képes is volt ezt a szeretetet ajándékozni, amely által valóban mindenkinek a szolgája tudott lenni, különösképpen a leggyengébbeknek. Ebben a feszültségben, a legnagyobb és a gyermek között, a megfeszített Úr a hosszú és fájdalmas betegség próbatételét is beleszőtte az életébe. Ezzel a betegséggel is, Polikárp Apát Úr ugyancsak nagyként és gyermekként nézett szembe, egyszerre rendkívüli akaraterőről téve tanúságot, amellyel nem hagyta, hogy megtört fizikai állapota legyőzze, ugyanakkor gyermekként folyton szüksége volt gyógykezelésekre, leginkább pedig szeretetre és barátságra.

Ez a két véglet közötti, mintegy megfeszített élet, talán ez a legmélyebb és leginkább provokáló üzenete Polikárp Apát Úrnak, melyet a Ciszterci Rendre és mindnyájunkra hagy. Paradox üzenet, miként az élete. Üzenet, amely arra emlékeztet bennünket, hogy csak ha Krisztust helyezzük életünk középpontjába, csak akkor kap az életünk értelmet és egységet és válik a szeretet gyümölcsöt hozó magjává. Ezzel az üzenettel, ezzel a provokáló meghívással marad Polikárp Apát Úr az emlékezetünkben, a szeretetünkben és Istennek őérte mondott hálaadásunkban.

Amikor a mai szentmisét Zakar Polikárp főapát úr temetése alkalmával az ő lelki üdvéért ajánljuk fel, a felolvasott szentírási szakaszok alapján elmélkedjünk a keresztény ember életének és halálának titkáról Krisztus fényében, így kérjük Polikárp főapát úr számára az örök üdvösség boldogságát.

1. A Timóteushoz írt második levélből olvastuk az imént azokat a sorokat, amelyeket a keleti egyház liturgiája az Eucharisztia legszentebb pillanataira készülve énekel: „Ha vele meghalunk, vele élni fogunk, ha vele tűrünk, majd vele együtt uralkodunk”. Ez a rövid formula a keresztény örömhír lényegét tartalmazza. Benne rejlik Krisztus megváltó halála és feltámadása. Benne fogalmazódik meg elragadó tömörséggel a keresztség titka, hiszen a keresztséggel Krisztus halálában részesedünk, meghalunk a régi embernek, hogy Krisztus feltámadásának is részesei lehessünk megváltó irgalma folytán. Keveset gondolunk ennek a tömör mondatnak a radikális értelmére. Pedig ezt kell elmondanunk ma minden embernek, minden kortársunknak. Ez az új evangelizáció lényege. Mert keresztény hitünk nem pusztán egy harmonikusabb, kellemesebb földi élet receptje, hanem a halál és a pusztulás, akár országok, földrészek, népek vagy az egész ma ismert világmindenség pusztulása ellenére is egyéni örök életünk és boldogságunk ígérete. Ez adja földi életünkben is azt a különleges bizalmat, ami képessé teszi a keresztény embert áldozatok vállalására, optimista jövőbe tekintésre, a gondviselő Istenbe vetett bizalomra.

2. Ebben a hitben élt Polikárp főapát úr is. Amikor 1930-ban az Újvidék melletti Ókéren meglátta a napvilágot, az a terület már Jugoszlávia része volt. Kisebbségi helyzetben nőtt fel, az érettségit azonban már Baján tette a ciszterci rend gimnáziumában 1948-ban. Ezután jelentkezett a rendbe. Szerzetesnek állni Magyarországon az 1940-es évek végén merész vállalkozás volt. Nagy bizalmat kívánt a Gondviselésben. Több magyarországi szerzetesrend próbálta meg akkoriban növendékeit vagy tagjainak fiatal nemzedékét külföldre menekíteni a feloszlatás és a betiltás elől. Így került Polikárp főapát úr is nyugatra. Rómában végezte tanulmányait a monasztikus szerzetesek által fenntartott és látogatott Szent Anzelm egyetemen. Papszentelése után tovább folytatta tanulmányait, mégpedig a Gregorianán, ahol egyháztörténelemből szerzett doktorátust. Sok rendi feladat hárult rá. Oktatott az egyetemen, közben intézte a rendi ügyeket. Ez a szolgálat tette szükségessé, hogy elvégezze az egyházjogot is a Lateráni Egyetemen. Közben elérkezett a II. Vatikáni Zsinat, amely új folyamatokat indított meg nemcsak a világegyház életében, de a Rómában működő magyar emigráns papok között is. Polikárp atya a szerzetesjog területén végzett értékes és fáradhatatlan munkát, szerzetes intézmények konstitúcióit szerkesztette. Koncentrált a soron következő feladatokra, de nem tévesztette szem elől az Egyház életének nagyobb összefüggéseit sem. Önzetlenül dolgozott a magyar egyház ügyéért is. Segítette az Apostoli Szentszék munkáját, külső és belső függetlenségét sohasem veszítette el. Áldozatosan és szeretetből fáradozott az Egyházért, ötletesen, nagy műgonddal és hozzáértéssel. Közben nagylelkűen segítette és bátorította a Rómában tanuló vagy zarándokként odalátogató magyarokat. Kiterjedt szervezőmunkával segítette a magyarországi egyházat. Gépkocsik százai, könyvek, miseszándékok juttatásával nagyon sok mindenkit támogatott. Mester István mellett a római magyar papi emigráció egyik olyan tagja volt, aki különösen áldozatos személyes munkával a magyar papság támogatásának egész rendszerét működtette. Túl azonban az anyagi segítségen személyes tudományos, lelki tanácsadással is nagyon sok papot segített. A Pápai Magyar Intézet Vigilancia Bizottságának sok éven át tagja, majd elnöke volt.

Tíz évig az egész ciszterci rend generális apátjának tisztségét töltötte be. Így Tomek Vince után ő a másik nagy magyar szerzetes, akire egész rendjének vezetését bízták. Hazatérése után sokat tett rendjének újjászületéséért. Az akkori jogi lehetőségek Egyházunkat szinte predestinálták arra, hogy minél nagyobb számban vegye vissza hajdani közszolgálati intézményeit. Az ingatlanok visszatérése is csak ilyen célból volt lehetséges. Polikárp atya ebben a helyzetben meglátta a lehetőséget a rend kiváló oktatói hagyományainak felélesztésére. A ciszterci középiskolák ma ismét megbecsült, tekintélyes intézmények hazánkban.

Polikárp atya – különösen életének utolsó éveiben – sok fizikai betegségtől szenvedett. Két bottal járt, mégis ügyeket intézett. Professzorként részt vett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének munkájában. Még idén szeptember 6-án is jelen volt az egyetem alapításának 20. évfordulójára rendezett ünnepségen. Tanúja és részese volt az egyetem kialakulásának és fejlődésének. Fizikai szenvedései ellenére mindig látszott rajta, hogy a lélek és a szellem erősebb benne a test korlátainál. Sokan azt mondták, egészen egyedülálló belső tartása volt. Élete végéig voltak tervei. Utolsó napjaiban is dolgozott Richelieu bíborosról szóló nagy tudományos munkáján.